A nagymamám es az anyukám is a Nők Lapja olvasótáborát erősítettek, édesanyám még mindig szorgalmasan veszi a hetilapot. Magam is egészen korán elkezdtem lapozgatni a magazint, később olvasgatni a novellákat, cikkeket. Az egyik írónő mottójául Weöres Sándor sorait választotta: ‘alattad a föld, feletted az ég, benned a létra’.
Gyermekkoromban úgy képzeltem ezt a létrát, mint egy misztikus, kozmikus, természetfeletti dolgot. Már-már félelmetes volt a tudat, hogy valami bennem van – majdnem annyira, mint megenni a dinnyemagot es várni arra, hogy dinnye növekedjék a hasamban.
Ahogy cseperedtem, végeztem a dolgom: iskola, tovabbtanulás, pályaválasztás, jogi egyetem. Csak úgy történtek velem a dolgok, létra ide vagy oda. Persze értettem én a létra szimbolikáját fiatal felnőtt koromra, hiszen hogy is ne volna bennem egy, ha már Weöres Sándor is megirta. Szedtem szépen a létrafokokat mindenféle (tovább)gondolás nélkül.
Aztán egyszercsak megéreztem, azt, ahogy állok sokáig egy létrafokon, túl sokáig, es nem tudtam, hogyan tovább. Az élet valahogy megint feljebb segített, amolyan megúszósan, és én másztam feljebb. Majd megint nem ment tovább, odaragadtam. Megint hozott ‘valamit’ az élet, haladtam egy újabb fokot.
Ez egészen addig ismétlődött, míg kénytelen voltam komolyan venni a létrámat, és tudatosult, hogy egy-egy fok megtételéhez szükséges bátorság, erő, hit, tisztelet, vágyakozás és még ki tudja mennyi minden.
Ekkor néztem rá először létrámra .
Megnéztem, mi van alattam, mit hagytam egy-egy fokon, a fejemet felemelve rá mertem nézni arra is, vajon mennyi fok van meg, es mit tartogatnak?
Néha örömmel töltött el, amit láttam, még többször a szorongás lett urrá rajtam, mikor felfelé nézve végeláthatatlan fokok tárultak elém, néha pedig felhők, vagy épp vakító napsütés.
Öt évvel ezelőtt, mikor egy fokhoz mereven hozzátapadtam, megrekedtem, akkor találkoztam először egy coach-csal es a coaching folyamattal. Tudtam, éreztem, hogy a létrázás könnyebbé válik. Nem riasztott már a mélység, sőt! A tériszonyom is elmúlt, és azon kaptam magam, hogy néha már nem is kapaszodom.
Miután újult erőre kaptam, tisztán láttam, hogy miben vagyok jó, és ezekre az erősségekre fókuszálva már nem volt kérdés, hogy milyen irányt vegyen a karrierem.
Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni és a kommunikáció is nagy szerepet játszott az életemben. A coaching tanfolyam elvégzése után egy régi, de annál kedvesebb hobbimhoz, az íráshoz is visszatértem, ami jelenleg egy blog formájában testesül meg. A Coach szemmel a világ társszerzőjeként az egyes világnapok szolgálnak alapul ahhoz, hogy megmutassuk, hogy a coachingnak minden nap lehet és van is létjogosultsága.
Immár okleveles fejlesztő coachként szeretném a fent megfogalmazott érzéseket átadni annak, aki egy kiadós létrázásra vállalkozik velem.
A létrázásnak földrajzi akadályai hogy ne legyenek, online coaching ülésekre invitállak.
